Naiv álmok

Miért van gonoszság és átok, miért minden bú, baj és járom? A sötétségben mennyit ér egy árok? Szinte biztos emberveszejtő. Ha sorsunk szekere bú-puttony altt görnyed vagy csak talpunk alatt elindul a szőnyeg s ránk leng a háló, mit csúf pók sző meg Világvége! –mondjuk, és megszűnik az ész. A háló ollója, pedig az ész, de akarat nélkül, az ész nem kés, s a kitartás hiányzik még! Ha ez együtt van: reszkess pók! Minek a sok szó? Akár egy sóhaj. Ilyenkor süket, aki jól hall! Süketsége kulcsa: ha jót hall, de itt most minden jó kevés! Isten jó, némely ember gonosz, miért nem vagyunk erkölcsi rokonok? Mert az ember önző s konok, ritka az, amint magába száll! A csend hálója eltörli a pókét, hozva magával nyugalmat, békét, a józan gondolkodás lételemét, hogy megtaláljuk: figyelni kell! Miért van gonoszság és átok? Én csak jóra vágyom! Bár ez csak egy álom, de amiben hiszünk, igaz lehet!   Az elveszett kincs Betűkből szavak s szavakból vers. Mit érek én ezekkel? Cifra szavak, szép versek, művek. Én meg csak firkálgatok. Nagy emberek, költők, művészek. Én még ehhez kicsi vagyok. Mennyi nagy költő, remek vers hangos tőlük az irodalomkönyv. A toll-mesterek nem azért költnek s nem azért van gyémánt szavuk, hogy szórják! Aki idétlenül körmöl, írogat, még nem Nagy, csak fölérheti a Nagyokat! Azonban amint már elénk statuálták: gyakran az utókorra érik meg a gyümölcs. Óvakodjunk: az üres szavak nem szavak a tartalom az, amiből vers fakad! Papír, gondolatok, irón kinek tehetsége van papírra, sírjon! Vers? Mi az? Csupa rímes-rémes szó ha valaki elolvas egyet: az már borzasztó! A kincs, pedig, Kincs, s aki találja társat is kaphat bánata számára. Bűnös kerestetik Országunk börtönében tűz és víz sistereg hevítve hűt és hűtve hevít; lassan, csendben emészt. Az őrök bűvölve nézik e Főnix-táncot rájuk ül az ősi áhítat; halkan, csendben emészt. A láng a semmiből csap föl egy kör közepén mert előtte a látszat köde; lassan mindent emészt. A táj- Már ég!- hang nélkül és lapulva figyel nem fáj, ahogy eszik a lángok: nem fáj semmi sem már. Amikor már minden hamuvá porlad szét majd még a füstben száll egy üzenet: Bűnős kerestetik!   A gyémánt fénye Üres vagyok, érzelmektől fűtve, hallgatok csak, mint kialudt tűz füstje; amely ki nem alvó, sosem szunnyadó, lankadatlanul szikrázó kazánként zihál. Ez vagyok: egy szívtől fűtött kazán meggyújtott egy eltévedt, kósza láng, élek, égek, vágyaktól övezve- ó, milyen gyönyörű lány! Gyémánt-fénye elvakít engem, ösztönből tudom, hová kell mennem: hol vár reám, nem csak éjszakán, vár, ahogy én várom őt: nagyon! Olthatatlan tűzzel égünk, együtt éljük teljességünk, szerelmünk görögtűz, szívünk egymáshoz űz. Beragyog a gyémánt-fénye: kíváncsian nézek a szemébe. Lángol a tűz és mi olvadunk.   Isten és Ember Semmi zaj. Csend. Halálos nyugalom. Szűntelen gondolataimat hallgatom. hallgatom, de nem értem mit: s ez nagyon nyugtalanít. Sok gondolat-villám cikázik fejemben, s e vihar alatt lelkem egyre kevesebb. A vihar végzetes: pusztít, rombol; mikor szabadulhatok e vaskaromból? Kint szél zúg, belül vihar tombol; Istenem! Ragadj ki e szélmalomból! Vétkeztem, nem egyszer, tudom; a bűnhődés ilyenkor megérdemelt �jutalom.� Ilyen az Ember: szánalmas, vétkező; hazug, igérgető. Bűntengere egyre nő! Úr Jézus! Segíts, ne hagyj el; ne engedd, hogy nélküled vesszünk el! A vaskaromban is él még a remény: ha más nem is, majd vigyáz ránk az Ég! Vigyáz vagy sújt? Ő dönti el; mindenki azt kapja, amit megérdemel. Dönt és ítél: az Ő egyedi joga; halandó földi Ember föl nem érhet oda! Van, aki lent van, van, aki fönt, van, aki szenved, s van, aki dönt. Kint szél zúg, belül vihar tombol, hiszem, hogy szabadulhatok e vaskaromból. Hiszem, mert hinnem kell; s mert tudom: az Úr nem enged el! Köszönünk Uram, minden jót és szépet; kormányozd tovább földi életünket! Az Ember, nélküled, fél ember, a hit az, mi emel! Semmi zaj. Csend. Halálos nyugalom. Az Ég tiszta zenéjét hallgatom. Hallgatom, s tisztelem, érzem: mindig itt van velem!   Két világ között Fölöttem nagy, sötét takaró. Fényes s csillaglyukas. Szememmel húzom magamra, lehetnék mágikus varázsló. A lyukak fénye a szemembe pislog. Mást már úgysem látok, csak szelíden makacs fekete semmit. Az ég: temető; benne milliónyi gyertya villog. Egyedül szívom magamba e túlvilági fényeket: összefolyik bennem az evilági túlvilág. Megbabonázott. Mozdulni sem tudok: nem akarok mintha kórust hallanék: mennyei éneket? Fölöttem a csillagos égbolt. Úgy érzem, bennem is ragyog. Belém marta magát örökre: mert fenséges, csillagos s szép volt. Keserű diagnózis Fényes napjaink rég letűntek harcunk egy nagy szélmalom. Hiábavaló. Zöld levelek már lehullnak, mind és lent, összetiporva meglapulnak. Minden ajtón zár, lakat és rács. Nincs kéz, melynek hatalma szabadítana. Az akarat gyenge szer: semmi- Egység az erő- az kell; az kellene. Legyen hát fényes a nap újra, zöldelljen minden levél! Él a remény! Ragyogó nap szórja kincseit, friss, üdítő szél süvít: oly jól esik!   Az áldozat Csendben sötét árnyak gyűlnek, kúsznak-másznak, osonnak, s -észrevétlenül, mint a szél- az áldozatra romlást s kínokat hoznak. Volt, hogy minden csillogott, lebegett, de jó is volt! Mindez már múlt és jövő; a jelen most sötét festmény, árnyjáték, nem látjuk, s nem tudjuk mi ő. Az áldozat, ki fényből sötétbe esett, elvakult. Ágyában forgolódik, nem tudja mi baja, azért fölveszi a harcot s küzd, bár ereje fogy. Belül ég, és kiált: reméli, hogy valaki hallja. Lázában látomásokat lát és remeg, a küzdés vize a homlokára ült. Álmában napot lát s galambot; fölébredt: a galamb elrepült. Az áldozat némán nyögte kórsága terheit, a sötét árnyak oszladozni kezdenek A csata végén győztes az áldozat! A láthatatlanok vesztenek.   Ezüst-arany folyó Ülök a parton s a szemem, messze jár. A lenyugvó Nap még mutatja, magát. A Nap, égnek sárga szeme, körülötte minden ragyog,fényes. Előttem a lomha Duna folyik; hosszan, kényelmesen elnyúlik. Színe ezüst, na meg arany: a Naptól, mely még fönn kacag. A Duna ezüst-arany folyó; nézni oly jó: megnyugtató! Sima tükrét szél fodrozza, hullámait-néha-,hajó ostorozza. Nézek rá, s szerte-széjjel, az emberek, és fák búgnak, ezernyi zenével. Az ezüst-arany folyó zenéje átható; mindent elsöprö,meg nem fogható! A folyó, mint élet folyik: halkan morajlik,zúgolódik. Megbabonáz, el nem enged, képét szívemben őrzöm meg. Az egész táj, egy mese: hol volt, hol nem volt; s ki tudja hol a végszó! Ezüst-arany folyó. Mit mondhatnék még? Velem csodát tett az ég! Lásd s érezd át a természet csodáit, hidd el nem, fogod megbánni!   Emlékek A nap süt,de a szél fúj. Nemrég még itt voltál, nem tudom miért mentél el?! A szél elfújt,már messze jársz talán, könnyeink,a nap felszárította már. Szívem,már csak az emlékeké. Emlékek,miket itt hagytál, még most is bennem élnek. Bennem élnek,s visszajárnak; a szívembe találnak. Minden emlék Rólad szól; susog a szél,fénylik a hold. Leszállt az éj,mindennek vége már, alszik a Föld,de az emlék visszajár. Hűvös az éj,s csillagok fénye ég; kérlek,kérlek,mondd,hogy visszajössz még! Kérve kérlek,könyörgök,adj még 1 esélyt! Csak az emlék éltet már rég,de hiszem, hogy újra látlak még! Emlékek!hű barátok,ti vagytok már csak, és az álmok.Kérlek hozzátok el Ő-t nekem! Álmok,s emlékek,mindig visszajárnak: akárhol vagyok,ha kell,rám találnak. Álmom már csak Téged lát,bízom,hogy visszatalálsz! Emlékek visztlát! Szívem csak Őrá vár!   Felhők tánca az égen Az égre nézek.Gondolataim már rég fent járnak. Kavarognak keresztül kasul,mint a felhő, melyet a szél fúj. Nézek fel, csak fel a kékbe,madarak szállnak,velem nem törődve.Lelkem nyugodt,testem fáradt; A felhő még mindig cikázgat. Hová jutok? Milyen új világba? Nem tudom. A felhők táncát figyelem. Lassan vonulnak,náha hírtelen,ahogy Te elhagytál engem,Kedvesem.De miért?Szavam talán még elkísér?! Kedvesem,érzem,most is velem van szíved. Úgy úsztunk a boldogságban,mint a felhő az ég tengerén; ami soha véget nem ér.Azt hittem nem lehet vége; tévedtem,tudod mi lett belőle. Egyedül úszom most az élet tengerén,sűrű s fekete esőfelhőként. Talán egy nap megtörik a feketeség;s azon túl jön a jó s a szép?! Várom,hogy valaki rám találjon még. Ha fekete esőfelhők vagyunk,s nagyon sok a gond; Gondolatainkat engedjük szabadon, és máris kevesebb a gond. Engedjük,hogy lelkünk olyan könnyű legyen, mint a felhők tánca az égen!   "Alíz" szonett Ébredés:tovatűnő fáradt álmok. Öntudatlan eszmélésben élek, a valóság ordít;de süket fülem csak a szépet érti,csak a jót. Szenvedés:örök bűnös átok. Nemesebb leszek-e,ha eléd állok? Van sorsom,nem tagadom- miért tenném? A bolyongás nem cél. Mint rossz tűz,felemészt. Jót keresek,de rosszat is lelek, féltőn óvó,gondos kezek nem nyúlhatnak mindig felém; könnyen elveszhetek... Szerelem:utolsó mentsvár. Isteni szív-gond,mi könnyen jön és könnyen megy;és mint szélvihar, kiüríti szívünk minden zugát. Nagy ajándék,feltűnő szép nyár, mi egyszer legalább bőven kijár minden szívnek,mely él s dobog. Benne olvadni,csendben égni- mily szép, hamvas testek- ez az élet szépsége és az ember kétsége: meddig éghet ez a tűz? Én mindenestül őrzöm. Örömteli-bús könnyek Könnyek. Parányi esőcseppként hullnak alá; elázik az is, ki csak távolról lát. Könnyek. Csak tudnám, hogy miért is jönnek? Néha az ember nem is számol rá. Sírni látni szörnyűbb, mint magam sírni, amit érzek akkor, le nem lehet írni! Vígasztalni szeretnék, de azt sem tudom hogy kell: maradjak ott, vagy menjek el? Minek sírni? Öröm, bánat ért? Néha mily hálásak vagyunk a könnyekért! Félelem vagy aggódás emészt? Aki szeret, mindent megért! Aki zokog, kívül-belül zokog; s aki látja, az, szintúgy rokon. Ömlenek a könnyek: a gát már nem gát; az idő felszárítja majd az egész tócsát! Vígasz lehet egy jó szó, egy érintés: annyi ilyenkor a homályos érzés! Vígasz lehet minden, mi szebb és más: felejtsük a könnyek sár birodalmát! Vidám s bús könnyek egy helyre kerülnek; nélkülük szívünk-lelkünk, talán, kiderülhet!? Örűlni, búsulni, sírni vagy nevetni; s ha lehet, mindig tudjunk szeretni! Tavaszi érzések Megcsillan a napfény, éled a tavasz meglátlak: csendben értem minden szavad. Boldogság, szerelemtől ittas újjáéledés egy valóra vált remény- eljön még a mi tavaszunk. Volt hosszú tél, hűvös szorongás, bánat, mégsem vitték el emlékét a nyárnak. Nem vitték tüzét szívemnek; Érted ég s égett váratlan kósza szikra szikrázó piros vihar. Itt a tavasz, és boldog vagyok végre, Nevedet imával írnám az égre! Bocsásd meg nekem, amit kell, és lehet- szívem szól; Van- e jogom kérni még? Vigyázhatom- e szívedet? Szerelem! Te gyönyörű, csalfa, édes. Maradj itt! Légy erősebb, mint a Végzet! Légy kemény! Harcolj! Szívünk a tét; és az életünk egymás nélkül elveszünk, együtt örökre létezünk.