|
Érzés
|
|
Láthatatlan erő húz, von tehozzád.
Szenvedéllyel, forrón csókoljuk meg egymást.
Rózsaszirmok borítják be testemet,
Lágyan kersed kezeddel mellemet.
Remegve adja meg lelkem magát.
Combjaim védelme neked biztonságot ád.
Forróság önti el testemet,
S a csöndet a borldogság sikolya töri meg.
Szívem láncba verve hever kezedben.
Lüktet, mint lelkemben a mindent elsöprő szerelem.
Boldogság mámorában égve lebegünk.
Mélyen a szemedbe nézek,
S látom veled a messzeséget,
Majd egymás karjaiban elszenderülünk.
|
Megtörve
|
|
Mért fáj szívem, ha rád gondolok?
Ez már nem szerelem,jól tudom.
Szemed, arcod, szád homályba merült.
De az én lelkem is sötétségbe került.
Hűséget fogadtál, de átvágtál,
Megcsaltál majd elhagytál.
Itt hagytál engem, egymagam
Álmomat nem láthatod már soha.
Itt hagytál megtörve s üresen.
A vadat kiengedted mely feléd üget.
Vigyázz! Ha elkap nem szabadulsz már,
Megemészt és nekem ad át.
Késő, túl késő elborít az álom
Újra látom két szemed s újra visszavárom.
Ártatlanságom utolsó szikrája tebenned él
S míg létezem e Földön várok rád én. | |
|
Nehéz
|
|
|
Döntened kell! A szerelemért.
Ha odaérsz, tudni fogod mit tegyél.
Bizz az ösztönökben, de nézd hogy hova lépsz.
Elveszíti varázsát, ha túl hamar mész.
Szíved mást érez,
Mint amit szád mond.
Véred másért hajt,
De lelked ellen mást hoz.
Vigyázz! Féltve őrizlek én.
Döntésed fiatal és nem is túl mély.
Belül a lelked, mint háborgó tenger,
Döntésed mondom, ne hamarkodd el.
|
Szánkós tavasz
|
|
|
Gázolunk a fehér hóban,
Mintha lelkem is kitisztúlna.
Fülemben a tavasz hirnökének dala zeng,
S a sült gesztenye illata mindent körbevesz.
A gyermekek csillingelve csúsznak,
S a felhők kedvesen lejebb kúsznak.
A Nap csillogogó szemmel nézi a sereget.
Az ő arcán szomorúság már nem lehet.
Anyukák óvó tekintettel vigyázzák lelküket,
Csepjeik izgalomtól piros arccal fogják meg kezüket.
Lefelé testem borzongás rabja, de
Lelkem mint madár, száll fent a magasban.
|
Nagy Szeretet
|
|
|
Hajolj szívemre édes naplemente, tajték,
Csókos valóság, nagy beteljesülés.
Lelkembe vert nagy seb vagy te.
Enyhítő érintéssel szánj meg Oh! nagy Szeretet.
Mikor belül rág, éget a düh, te szólj hozzám,
Mikor átbillennék egy másvilágba, te jöjj hozzám.
Mikor fáj az élet, mindig várok rád,
Mikor félek tőled Oh! Ne hagyd nálam a magányt.
Már édes dallam száll a lágy levegőben,
Titokzatos vágy kering a lelkemben.
Érzem a fényt, a szépséget és az életet, mert
Velem vagy már örökre Oh! nagy Szeretet.
|
Gitárom utolsó hangja
|
|
Szétzúztad féltett gitárom.
Síma teste megtört, elkopott.
Már fél az emberi kéztől,
Reszket belül már mindentől.
Mikor pengetted szép szavakkal,
S húrjait befontad arannyal,
Ő elszunnyadt hívó karodban,
S te galádul megcsaltad.
Ő csak egy rettegő szív maradt,
Fényes hangját nem hívhatod már soha.
Pengetőd mélyen belé szúrtad,
S talán örökre ott is marad.
|
Bal karjaink útja
|
|
Kecses bal kar, mond mit akarsz?
Bal karom szomjazza bal karodat.
Rózsafüzérrel összekötném életük,
Legyenek boldogok, ha mi nem lehetünk.
Tíz elágazódás két úthoz vezet,
S a két út egyfelé megyen.
Tíz elágazódás egymásra talál,
S egy úton megyen tovább.
|
Félek
|
|
Irtózatos félelem kerített hatalmába.
Szívem összeszorult és elfáradt.
Lelkem keseru könnyeket hullajt érted.
Ne törd össze álmomat kérlek.
|
Gyűlölöm
|
|
Miattad gyúlt édes harag itt bent,
Magasztos vágy, úgy símogatja lelkemet.
Fülembe hallik szívem vad dobogása,
Szemembe dúl a kétségek nagy csatája.
Két ero uralja már életem,
A féktelen harag s e gyászos szerelem.
Érzéseimet nem fedi már fátyol,
Lelkem védtelen és sebezheto bárhol.
|
Kétségek közt
|
|
Kétségbeesetten állok meg melletted,
Meggyötört szívem porban hever előtted.
A lakat kulcsát már rég elvesztettem,
Szíved mit érez, rég nem értem.
|
Nálad
|
|
Megtört szívem nálad megpihen,
Új álmaimat már veled élhetem.
Bódító ez az érzés,
Kérlek ne zúzd szét.
Várom már a boldog napot,
Mikor szívemet neked adhatom.
Bódító ez az érzés,
Kérlek ne zúzd szét.
Sétálunk a langyos tavaszi szélben,
Szemed sarkából engem kémlelsz.
Bódító ez az érzés,
Kérlek ne zúzd szét.
Egymás mellett megállunk,
De lelkünk együtt száll most.
Bódító ez az érzés,
Kérlek ne zúzd szét.
Fejemet szívedre hajtom, s
Egymás karjaiban várunk.
Bódító ez az érzés,
Kérlek ne zúzd szét.
Csókod édes mézként pecsétel meg,
Ha itt vagy baj már nem lehet.
Bódító ez az érzés,
Kérlek ne zúzd szét.
Mélyen egymás szemébe nézünk,
Tudjuk, most már haza értünk.
Bódító ez az érzés,
Kérlek nezúzd szét.
|
Kopp
|
|
Megperzselte szívemet őszinte szavad.
Még mindig éget, mint telet a tavasz.
Talán nem is tudod mit tettél,
Te csak elmondtad mit éreztél.
Minden szavad egy döfés nekem,
Pedig szívedhez közel nem kerültem.
Minden álmom elillant,
Döntött az a pillanat.
Láthatalan szörny szorítja lelkemet.
Egyre erősebben facsarja életem.
Valaki segítsen, mert elveszek, s
Nem láthatom többet két szemed.
A segítség nem jön már soha,
Lelkemet befedi fáradt moha.
Megkövülve s szürkén élem napjaimat.
Látod, így végzed majd te is,
Örülj, ha tudsz magadon segíteni.
Kérlek, tanulj meg magadban bízni.
|
Köszönöm
|
|
Úgy fájsz, mint a Holdnak a pirkadat.
Szívem megkeményedett és nem enged soha.
Más vagy már mint aminek megláttalak,
Arcod, szemed ürességet mutat.
Nem hiszek a meleg szavaknak,
Mert tudom, mind hamisak.
Ne érdekeljen, ne is nézz vissza,
Nem akarom hogy hulló könnyeimet lássad.
Óvtam szívemet a fájdalomtól.
Óvtam lelkemet a csalódástól,
Mégis összetörtem, de megérte,
Legalább megtudtam ki is vagy te.
|
Két kicsi csillag
|
|
|
Színes lepke száll fent az égen,
Zenéje olyan, mint lelkem zenéje.
Két galamb, mint két féltett csillag,
Szerelmük lángol a késői alkonyatban.
A búgó csöndben lázas vallomások,
Egy csillag soha sem magányos.
Bennük reszketve szilárdul a hűség,
S a félelmet roppantva törik szét.
A vándorútnak lassan vége,
A csillaglelkek összeérnek.
Otthonuk már egymás szíve,
Hisz erre vártak olyan régen.
Éjjeli táncuk fényes és vakító,
Csak aki igazán szeret az éli túl.
Boldogságuknak ne szabj határt,
Így övék lehet az egész Világ.
|
Ez a sors
|
|
|
Vád nélkül tekintek én már reád,
Nem hallhatod rongyolt szívem zaját.
Láncolt lelkem végre felszabadul,
S te nem ejtheted már soha rabul.
Megrettent a részeg gondolat,
Hogy nem tudjuk szeretni magunkat.
Hazug és mocskos ez az élet, s mi
Itt élünk ily beteg szívvel.
Nem szerethetlek, sőt magamat sem,
Mert sorsomat így írta meg Isten.
Maradok fájó szürkeségben,
S elveszek e sűrű, örök ködben.
|
Utálom
|
|
|
Utálom a kékes eget,
Utálom a két szép szemed.
Utálom a bárányfelhőt,
Minden álmom veled repült.
Utálom a rónaságot,
Utálom a kristály hangod.
Utálom a messzeséget,
Benned minden reménységem.
Utálom az esti szellőt,
Utálom a rád szánt időt.
Utálom az érzéseim,
Nem érdekel engem semmi.
Utálom az éhes világot,
Utálom a síró gitárod.
Utálom az erdő illatát,
Minden élet veled tovaszállt.
|
Remény
|
|
Megmutattad, hogy mi is vagyok én,
De ki vagyok legbelül azt nem tudhatod még.
Minden szavad jutalma egy könnycsepp,
Gondolkodás nélkül az élet hidd el, könnyebb.
De gondolkodni akarok, hisz ember vagyok,
Ember vagyok és dönteni tudok.
Utat mutattál a fények felé,
De nélküled ez a hosszú út semmit sem ér.
Ne fordulj el tőlem kérlek szépen,
Könyörgök ne keményítsd meg szívedet előttem.
Megaláztál, koktattál, becsaptál,
S a legrosszabb időkben még el is hagytál.
Beszélek az emberekkel, s téged látlak bennük,
Minden percben várom nicked, hátha mégis feltűnsz.
Én igenis hiszek benne, hogy megbocsájtassz,
Mert tudjuk jól "a remény hal meg utoljára".
|
Te ott és én itt
|
|
|
Te ott vagy, hol kel a nap,
Én itt, hova fények nem jutnak.
Te ott vagy, hol zölderdők nőnek,
Én itt, hol csak a korhadt fák dőlnek.
Te ott vagy, hol mindenki érzi a szerelmet,
Én itt, hol mindenki csak szerelmet kerget.
Te ott vagy, hol élnek az angyalok,
Én itt, hol az ördög él s a borzalom.
Te ott vagy, hol a fájdalmat szeretettel gyógyítják,
Én itt, hol az álmokat csak miszlikre aprítják.
Te ott vagy, hol az Istenek,
Én itt, hol nincsenek "emberek".
Te ott vagy, hol kék az ég,
Én itt, hol nincs más csak sötétség.
Te ott vagy, hol a halhatatlanok,
Én itt, hol minden dal halott.
Te ott vagy, hol nélkülem élhetsz,
Én itt, hol mindig szeretlek téged.
|
Kövess oda
|
|
|
Kövess oda,
Hol zúgnak a kínok,
Kövess oda,
Hol reggelente sírok,
Kövess oda,
Hol álmaim hagytam,
Kövess oda,
Hol mindenem neked adtam,
Kövess oda,
Hova más nem követhet,
Kövess oda,
Hol talán megköveznek,
Kövess oda,
Hol gyönyörű dal zendül,
Kövess oda,
Hol már nem leszek egyedül.
|
A Trón
|
|
Itt ülök trónomon, előtted hajbókolnak barna fürtjeim.
Bőröd, mint izzó vas bőrömbe ég.
Érintésed gyönyörök útját marják húsomba,
S hajadban ott bújkál az esti szél.
Forró csókkal új erőre kapsz.
Éhesebb vagy, mint a vadak,
Szomjasabb kopár földnél.
Ketten vagyunk, csak te és én.
Verejtéked sós ize eper zamata számon,
Sóhajainkra távoli madarak felelnek.
Combommal börtönbe zárlak,
S mint zsarnok fejét veszem élvezetednek.
Kezed a habokba meríted,
S hűs érintéssel táplálod tüzemet.
Itt ülök trónomon s te derekam markolod.
Szolgák vagyunk egymás mellett és egyben uralkodók.
| | |
| | | | | | | | | | | | | | | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
